Peter Schiff beszédének a harmadik részét a “read more” link alatt találod meg

[És ezek csak a kínaiak …] A japánoknak egy trillióval tartozunk, és persze minden más ország a világon gyűjti a mi tartalékainkat. Ezek a a tartalékok olyan amerikai termékeket képviselnek amiket már importáltunk de még nem fizettettük ki. A termékeket exportálással szokták kifizetni. Senki sem azért exportál hogy exportálhasson. Nem azért exportálsz hogy munkahelyeket teremthessél. A gazdaságnak az a feladata hogy felszámoljon a munkahelyekkel – hiszen elvileg senki sem akar dolgozni.

Tehát azért exportálsz hogy importálhassál és ezáltal egy viszonylagos előnyhöz [angolul: comparative advantage] jussál. De a probléma az hogy mi nem tudunk semmit nyújtani a világnak a “tartozok-neked-cetlinken” kívül. És azon az ígéreten kívül hogy majd valamikor a jövőbe a világ be tudja váltani ezeket a cetliket egy termékért. De eközben napról napra csökken a gyártási kapacitásunk és a világ nemsokára rá fog döbbenni erre.

De térjünk vissza arra hogy most jelenleg hol tartunk. A felhasználók eladósodtak és egyidejűleg sok pénzt költöttek arra hogy ezt a visszaesést sakkban tartsák. De a jelenlegi fogyasztásnak az lesz az ára hogy a jövőbeli fogyasztás drasztikusan fog csökkenni. Mert egy társadalom csak akkor tudja növelni a jövőbeli fogyasztását ha van miből – tehát ha van meg spórolt pénze. És a spórolás az fogyasztás nélkülözéséről és az önfeláldozásról szól. Ha ma kevesebbet használsz fel és megtakarítasz kis pénzt és ezt be tudod fektetni valamibe ami kamatozik akkor többet fogsz tudni költeni a jövőben. Amerikában a jövő rovására kényeztettük el magunkat a jelenben.

Ebből a szempontból egy ország nem különbözik egy magánszemélytől. Hogyha egy személy keményen dolgozik, nem utazik el nyaralni, nem vásárol új autót, nem jár el éttermekbe és spórol a nyugdíjára – akkor a jövőjét építi. Egy másik személy aki ugyanannyit keres de nem takarít meg semmit, egy második kölcsönt is felvesz a házára, nem spórol a gyerekei iskoláztatására és a keresetét teljes egészében elkölti. Első pillantásra a második személy gazdasága elég jól néz ki, ha csak azt vesszük figyelembe hogy menyit költ – pont ez történik hogyha csak a GDP-t nézzük. De az igazság a felszín alatt rejlik – minek a rovására történik ez a sok fogyasztás?

Had térjek ki egy kicsit a kormányzati statisztikákra. Barry említette hogy a mostani inflációs szintek sokkal alacsonyabbak a régebbi szintekhez képest. Ennek az elsődleges oka az hogy a kormány megváltoztatta hogy miként számolja ki a statisztikát. A 70-es években amikor magas volt az infláció akkor beleszámolták a házak árát. Ezek most már nincsenek benne a statisztikába. A 90-es évekbe bevezették a hedonikus kiigazításokat és a helyettesítéseket [angolul: hedonic adjustments and substitutions] ami által a fogyasztási árindex használhatatlanná vált mert a kormány azt csinál vele amit akar. Ha valaminek felment az ára akkor úgy dönthetnek hogy nem kell beleszámolni a statisztikába. A sok szubjektivitás miatt már nem lehet egy fix értéknek tekinteni. Ha valami 20 százalékkal drágább lett a kormány azt tudja például mondani hogy az ö számításaik szerint 30 százalékkal jobb lett a termék tehát az ára valójában 10 százalékkal csökkent. Nagyon sok olyan szubjektivitás van ezekben a számokban amik korábban nem voltak ott. Tehát, ha ezekből a számokból arra a következtetésre jutsz hogy magas az infláció, akkor ez körülbelül annyit ér mintha a kormány meteorológusa azt mondaná hogy jelenleg süt a nap, miközben az ablakodon keresztül látod hogy esik az eső. Én a saját szememben bízok és nem abba amit a kormány mond nekem.

Ugyanez a helyzet a termőképesség kiszámításával is ami szintén hedonikus számításokkal készül. Hogyha annyival többet termelünk akkor hol van az összes termék amit gyártottunk? És miért nem látom ezeket a kereskedelmi mérlegen? Ha olyan sokat termelünk hol vannak az exportjaink? Miért importálunk annyi terméket a világ többi részéről ha többet termelünk mint ők? A tényeket nem lehet eldugni. A kormány hazudhat amennyit akar de a tények önmagukért beszélnek. Hogy lehet a világ leggazdagabb hitelező nemzetéből a világ legszegényebb adós nemzete ha még mindig többet termel mint mindenki más? Ennek semmi értelme nincsen. A valóság az hogy míg mindenki más spórolt addig mi eladósodtunk. És ezeket az adósságokat most ki kell fizetnünk.

No de térjünk vissza arra hogy hol tart a gazdaságunk. Az ingatlanpiac [?] felrobbant, sok kölcsönt vettünk fel, és sok pénzt költöttünk. De hol tartunk most?

Az elkövetkező egy-két évben, mintegy két trillió dollárnyi rövid időtartalmú alacsony kamatú jelzálog fog lejárni. Hogyan tudják majd az ingatlanok tulajdonosai ezeket a jelzálogokat kifizetni? Hiszen nem mondható hogy egy halom pénzen ülnének. Sokan a lehető legnagyobb kölcsönt vették fel amit egy bank jóvá hagyott nekik. És mindezt alacsony kamattal. Tehát már az 5-6 százalékos “csali” kamatszinteken elérték a maximális szintet amit fizetni tudnának. Ha ennél az alacsony kamatszintnél már a jövedelmük 40 százalékát a kölcsön törlesztésére fordítják akkor mi lesz ha a kamat 8 vagy 9 százalékra emelkedik? Először is, a kiadásokat fogják csökkenteni. Nem lesz több étterembe járás, kábel TV, új mobil telefon – hiszen a kölcsönt kell fizetni.

És ez természetesen nem egy vákuumban történik. Ha az Amerikaiak nem költekeznek mert az összes pénzüket Kínának és Japánnak való tartozásaink kamattörlesztéslére fordítják, vagy a magasabb étel vagy benzinárakra fordítják, akkor ez mindent befolyásolni fog. Nagyon sok amerikai a diszkrecionális (önkényes) kiadásokból élnek. Valójában a legtöbbünk olyan “költőpénzből” keressük meg a pénzünket amit mások a megmaradt fizetéseikből költenek. És sokan el fogják veszíteni a munkájukat mert az a pénz ami idáig a fizetésüket fizette most hirtelen a kölcsönök törlesztésére lesz fordítva. Ami még növeli a helyzet súlyosságát az az hogy ehhez a költőpénzhez sok amerikai úgy jutott hozzá hogy ahogy az ingatlanuk értéke nőt, úgy vettek fel újabb kölcsönöket. De ilyen kölcsönöket nem lehet majd fölvenni ha már nincs miért vagy ha az ingatlanok ára elkezd süllyedni.

A hosszú távú kamatszintek nem magasabbak most mint amik voltak négy vagy öt évvel ezelőtt. De a rövid távú kamatok viszont igen. És a legtöbb ingatlan kölcsön pont rövid távúan szabályozható kamattal [angolul: adjustment rate mortgage] fut.

Sokan nem tudják, de a Clinton és utána a Bush adminisztráció az egész országot rövid távúan szabályozható kölcsönökkel hitelezte el. Az amerikai állam korábban 30 éves papírokból finanszírozta a hiteleit. Most, az átlagos futamideje a nemzeti adósságoknak kevesebb mint három év. Ez 9 trillió dollárnyi adósság amit rövid távúan szabályozható feltételekkel vettek fel. Tehát ahogy ezek a kamatszintek emelkedni fognak az állami költségvetést is befolyásolni fogják ami adóemelkedésekhez fog vezetni. Ebből adódóan az ingatlan tulajdonosoknak nem csak a saját hitelük után emelkedő kamatokat kell fizetniük hanem a magosabb adókat is.

Tehát, egy nagy depresszió előtt állunk a csökkenő felhasználói kiadásokból következően és az amerikaiaknak újra spórolniuk kell. Az elmúlt 5-6 évben sokan úgy gondolták – minek spóroljak ha van egy házam? Sőt, voltak olyanok úgy gondolták hogy dolgozniuk sem kell mert van egy házuk. Kaliforniában, két éve, az átlag ember aki házat vásárolt azt hitte hogy a háza értéke évente 20%-al fog nőni az elkövetkező 10 éven keresztül. Átlagban egy ingatlannak az értéke ekkor 500 000 dollár volt. Tehát, ezek az emberek azt hitték hogy a házuk értéke tíz év múlva 3 millió dollár lesz. Tehát, az átlag Kaliforniai személy aki 50-60 ezer dollárt kereset évente azt hitte hogyha ingatlant vásárol akkor 250 ezer dollárral többet fog keresni évente. Csak azért mert háza volt! Ilyen feltételekkel miért dolgozna bárki is?

Tudják, korábban azért vásároltak az emberek házakat mert meg tudták engedni maguknak. Most azért vesznek házakat mert pénzre van szükségük. És ha több pénzre van szükséged, akkor veszel egy nyaralót is. Az emberek elfelejtik hogy az ingatlanok alapjából veszítenek az árukból. Egy házat karban kell tartani hogy megtartsa az értéket, és ez pénzbe kerül. De ezt elfelejtették. Elkezdtek spekulálni és ugyanazokat a hibákat követték el min azok akik részvényeket vettek. Akik a 90-es években részvényeket vettek és elveszítették a pénzüket, nem azért veszítették el a pénzüket mert a részvények rossz befektetések lennének. Ha jó áron veszel részvényt akkor az egy jó befektetés. Azért veszítették el a pénzüket mert túl sokat fizettek a részvényekért. Ha túl sokat fizetsz egy részvényért akkor az egy rossz befektetés.

És honnan tudod hogy túl sokat fizetsz? Az osztalékot kell figyelni. Ha nem kapsz egy jó osztalékot akkor túl sokat fizetsz a részvényért. És honnan lehet tudni hogy túl sokat fizetsz egy ingatlanért? A bérleti díjakból. A bérleti díjaknak nem csak a költségeidet kell hogy fedezzék hiszen 5%-os kamattal álmai értékpapírokat is tudsz venni. Ha nincsen egy 7, 8 vagy 9 százalékos nyereséged egy ingatlanon akkor túl sokat fizettél érte. És Kaliforniában, és az ország más részen is, az történt hogy a befektetök, az igazi spekulálók, olyan ingatlanokat vettek meg ahol nemcsak nyereség nem volt, de még veszítettek is a bérleti díjon. Ezeknek az embereknek többe került a kamattörlesztésük mint amit be tudtak szedni a bérleti díjakból. És miért tették ezt? Mert azt hitték hogy az ingatlan értékének a növekvéséből majd összeszedik a különbözetet. De azt nem kérdezték meg saját maguktól hogy egy ilyen [túlértékelt ingatlannak miért menne föl az értéke? Hiszen pont össze kéne esnie.]